Legyőzni azt a hülye Marcsinkót!

Loading

Oké, Peti, kétféleképpen kezdheted. Mondhatod azt, hogy túl gyáva voltál nekimenni még gyalog is a Vérkörnek, vagy mondhatod azt, hogy osztottál, szoroztál, kevés a napi 10 órára csökkent világosság az erdőben, megjött a szar idő is, hideg van ahhoz, hogy túra-futás kombóban, futáshoz vastagon, túrához vékonyan öltözve legyél kint 15-18 órát mindenféle háttérttámogatás nélkül. A kocsi messze, kiszállni nem tudsz, Budapestről sem tudnak leszáguldani, hogy  kiemeljenek a kör adott pontján. Oké, oké, ez jó lesz, na írjuk.

Nagyon beterveztem a Vérkört erre az évre, és ugyan okom nem volt rá, de én lepődtem meg a legjobban, hogy közelébe nem jutottam, annak, hogy ilyet tudjak futni. A kis Szénás kör, a másodpercek híján négy órás maraton azt mondta, hogy nem haladtam semmit ebben az irányban. Rendben, akkor futok kicsit, és gyalogolok sokkal többet, engem semmi nem állíthat meg, ha egyszer felírtam magamnak a 77 kilométert erre az évre. 

Aztán osztottam-szoroztam, rájöttem, hogy ezzel a gyaloglós-futós kombóval is kifutottam már az időből erre az évre.  Kevés már a napi 10 órára csökkent világosság az erdőben, vasárnap megjött a hidegebb idő is, hűvös van már kint ahhoz, hogy túra-futás kombóban, futáshoz vastagon, túrához vékonyan öltözve legyek kint 15-18 órát mindenféle háttérttámogatás nélkül. A kocsi messze, kiszállni nem tudok Budapestről sem tudnak leszáguldani, hogy  kivegyenek a kör adott pontján. Persze mehetnék valakivel is, de hogy egyedül legyek, legalább az első alkalommal, az alapfeltétel volt. Tudnom kell, hogy képes vagyok rá egymagam is.

Pedig nagyon menni akartam, vettem leárazva egy terepfutásra is értelmezhető fejlámpát, be is volt készítve a track az órámra, de ehh, hát basszus, idén már így nem lehet menni, elfogyott a Vérkör a boltban. Picsába.

A szabadon maradt nappal viszont kezdeni kellett valamit, hiszen direkt eltakarítottam onnan mindent, bevásároltam energiából is, Anna is úgy szervezte a napját, hogy nem leszek, tehát nem lehettem. Egyetlen helyen lehettem, ami valamennyire is alternatívája lehet a körnek, legalábbis, amivel célra tartok. A másik kör. Kisebb, barátságosabb, közelebb van, és már voltam rajta. Van mit javítani, tudok is javítani. A szemem felragyogott, a jövőm kitisztult, a motor felpörgött: a Szénásra megyek.

 

img_0951.jpg

 

Kényelmes kelés, már amennyire egy cicatime szerinti későn kelés egy embernek kényelmes lehet. Emberidőben ez hat-fél hét helyett fél nyolcat jelent. Reggeli, irgalmatlan mennyiségű szüttyögés. Ahogy lekerült rólam a nyomás, laza lettem, nyugodt lettem, hogy mennyire, azt talán jól jelzi, hogy már a kocsiban jutott eszembe, hogy nevezni is kellene, és a múltkor vízhatatlan bugyiba nyomtatott, most otthonfelejtett itinerre is csak legyintettem, hogy másfél hónapja voltam, kivülről tudom az utat.

Ez különben igaz is volt kilencvenöt százalékban, a maradék ötben pedig sokkal magabiztosabban választottam ugyanazt a rossz utat, mint múltkor, és teljes elégedettségben mentem sokkal tovább, magamban mondogatva, hogy most jól megmutattam, szereztem egy csomó perc előnyt, háhá, lehet, hogy FÉL ÓRÁT is lefaragok, az lesz a valami! 

Bzzzz. Letérés. 

Elnézést, mi a fasz?

A csomó perc előny megint ilyen fejbeli dolog, mármint, hogy nálam a mai napig ezek csak a fejemben léteznek, de ott nagyon. A valóságban a múltkor is majdnem hibátlanul megfutottam (sétáltam, nyögtem, kocogtam) a pályát, és ahol nem, és az itinert néztem, vagy eltévedtem kicsit, ott most vetkőztem, pisiltem, képet készítettem – vagy eltévedtem kicsit.

Ennek ellenére azt éreztem az első nyolc kilométerem, hogy repülök, megfutottam mindent, amit szeptemberben már az elején sem, gyorsabban kezdtem (viszont a QR kód csekkolás UTÁN indítottam el az órámat, aminek még be kellett tölteni a vaktérképes navigációt is, tehát hiába trappoltam lefele 5:24-gyel Solymáron az erdő irányába, az összeségében lehet, hogy lassabb volt, mint az első alkalommal hat percesre óvatoskodott első km), és tétovázás nélkül rallyztam bele minden beláthatatlan fordulóba, én magam voltam az aktuális rally világbajnok, akármelyik dupla vés bajnokságon, sajnos az utolsó név, amit tudok az Colin McRae, azt is csak a játék miatt, mert egyszer majdnem vezethettem számítógépre köthető kormánykerékkel. Őrület lehetett volna, még most is beleborzongok!

 

img_0920.jpg

 img_0924.jpg

Kétség nélkül ez a kedvenc részem, leereszkedés a Remete-szurdokhoz, az első pont előtti utolsó km

 

Száz százalékos kisdobos, ha jó a kedved csapd össze a tenyered életérzéssel rongyoltam be az első ellenőrzőpontra, nem kerestem, hol a kód, hanem a jelen lévő kisgyermekes anyát némileg meglepve teljes határozottsággal letérdeltem a farönk elé, és lefotóztam. Szerintem kicsit örült, hogy a gyereke előlem elzárva, az Örkény telefonfülkében próbál megbírkózni azzal a fura mesével, amit éppen hallgatott, mindenesetre nem pazaroltam magyarázkodásra időt, hogy egy bizonyos szubkulturában van rá logikus magyarázat, higgye el, teljesen rendben van, amit csinálok, hanem rávetettem magam az éppen nem zenélő kútra, ittam, és futottam tovább.

De valami megváltozott bennem. Elszontyolodtam. Nem azért, mert a néniék miatt nem fértem be a fülkébe, holott múltkor megígértem magamnak, hanem mert sokkal, de sokkal kisebb lett az első itt csekkolásomhoz mért előnyöm ahhoz képest, amit ekkora vágta után vártam. 1:01:48 az 1:05:05-höz képest. Hát hol van ebben a negyed óra előny, amit fejben megéltem?? Hát sehol. 

Megilletődve futottam hát tovább Remeteszőlős egyetlen vízszintes utcáján, és az a pár száz méter elég volt ahhoz, hogy fehúzzam, feltüzeljem magam. Hát ha versenyt akar a Marcsinkó, akkor megkapja! 

Igyekeztem több, vagy egyáltalán futómozgást végezni, ott ahol múltkor nem voltam erre képes, vagy éppen óvtam magam még a hátralévő ismeretlenre. 

Sajnos itt jött azonban az a kereszteződés és kanyar, amit maximális, Lütyő felügyelői kárörvendéssel vettem be (amikor végre csapdába csalta a nudistákat), hogy háhá, itt van az én újabb öt perc előnyöm, és akkora lelombozódás volt, amikor jól későn egyáltalán az órámra néztem, hogy a őszi fák csak döbbent némasággal néztek, hogy ezt így is lehet? Visszasétáltam, megkerestem a jó utat és ott is jó időbe került, mire túljutottam a pofonon. A második ponton így már csak másfél perc előnyöm maradt (02:06:57 összidő a 02:08:31 képest). 

Ideje volt beismerni, hogy nem vagyok gyorsabb, mint szeptemberben. Miért is lennék, hiszen csak másfél hónapja volt, ugyanúgy el van készülve van az összes izmom a lábamban a nem szokott felülettől, emelkedőktől, földön nem pattanástól, mint akkor. Nem vagyok sem vékonyabb, sem szebb, sem fiatalabb. Csak szebb.

Amikor ezt letisztáztam magamban, újra jobb kedvem lett – a szépség fontos tulajdonság -, ami nem volt nehéz feladat, mert elég sokan voltak az erdőben (és ők mind láthattak engem, a szép embert). Zavarni csak párszor zavartak, de lenyeltem minden kommentem, főleg, hogy igazából pl. az apa is ráébredt arra, hogy nem az éppenhogy egyszemélyes szélességű hídon kellene a fiának zoknit cserélni, amikor odaálltam eléjük, hogy most akkor hogyan tovább. A legtöbbször szóltak egymásnak, hogy “futó!” (“Ló?” “Milyen ló, ja ez nem ló!” “Jó napot, köszönöm, nem, ez csak egy futó!”), és jó, néhol már komikusan kitüntető figyelmmel kezeltek, és óriási helyet hagytak. De maga a sok köszönés, megszólítás, pár mondat sem hagyott esélyt arra, hogy magamba zuhanva, gondolkozva, meditálva haladjak.

 

img_0927.jpg

 

Első nekifutásra a második és a harmadik pont között ment el embertelen idő. Ott másztam fel a kilátóra, de ez önmagában még az utána következett “na merre továbbal” is csak 10 percet jelentett. A legrengetebb időt Nagykovácsin, a kút útán, a Szénásra való négykézlábmászással tököltem el. Ott van egy több mint két kilométeres, laposabb, lustább emelkedő, ami alapvetően, ha nem is gyorsan, de jól futhatónak számít terepen. Legalábbis ezt gondolom én. Másfél hónapja is ezt gondoltam –  végig a két kilométren keresztül, amíg felfele sétáltam, mert futómozgást végezni gyakorlatilag nem voltam képes.

Most (szigorúan érzésre – a blog alapvetése, hogy  “nem úgy mesélem ahogy történt, hanem ahogy emlékszem”) itt sok időt nyertem, büszke is voltam magamra, hogy egészen a legfelső kurfliig felfutottam, onnan már csak száz méterre volt a fából, drótból készült forgókapu, amin átszuszkolva magam megkezdtem a végső támadást a Nagy-Szénásra. 

Elővettem a telefonom, megnéztem a Szénás kör oldalán, hogy első alkalommal mikor értem el a hegy után következő, harmadik és egyben utolsó pontot. 3:51. Rengeteget fogok nyerni, húzás! 

Sokkal hosszabb az út, mint emlékszem, szokás szerint el is vesztem a fókuszt, valami egészen más úszik be. A cipőm. Minden egyes lépésnél centi vastag, finom port ver fel, koszos glóriaként öleli körbe minden léptemet. Egyáltalán nem ismerem a környéket, nem tudom, hogy mindig ilyen-e, de az jut eszembe, hogy úristen mióta nem eshetett itt sem az eső.

 

img_0952.jpg

 

Hogy meddig lesz ilyen szép az erdő, hogy mennyire nem normális, hogy egy ilyen nyár után még rátesz egy lapáttal a vénasszonyok nyara, hogy elfogy a Duna, hogy állatkínzás nélküli tusfürdőt kerestünk, de arról meg kiderült, hogy mikroműanyagos. Hogy azt mondják, ne legyek valami átfordult, neurotikus, környezettudatosvegán hipsztergerillaharcos, és értem, mit akarnak mondani, és én magam is sikítani tudnék a világvége pániktól, mert unom, mert fáradt vagyok tőle, mert az egyéb -hadiállapotok már így is eléggé feszítenek.

 

img_0925.jpg

 

Egy pár fekszik az út mellett, teljes erőbedobással napoznak. Felnéznek, ahogy elmegyek mellettük, odaintek, hogy nektek van igazatok, ez a legjobb – ez kicsit visszarángat magamból a jelenbe. Nemsokára érkezik a balos forduló, egyenesen fel a Nagy-Szénás kopár tetejére. Útközben csinálok pár képet a kilátásról. Most sem látni jobban messzire, mint előző alkalommal.

 

img_0935.jpg

 

img_0930.jpg

 

A páros tető is tele van kirándulókkal, az utolsó szakaszon már alig maradok egyedül akár egy percre is, nagy a nyüzsi, vissza Solymár felé. Nem is töltök el egy percet se a csúcson, békebeli a hangulat, de vár az utolsó QR-kód, lent a menedékház romjainál.

03:33 a 03:51-hez képest. 

Megpróbálom picit méltóságteljesebben teljesíteni az utolsó szakaszt, ebben kifejezetten segít, hogy sok a szemtanú.  Rettenetesen kész van a lábam a folyamatos lefelétől, pedig innen csak az van. Most, ahogy pénteken írom ezeket a sorokat, már túl vagyok egy lazább, egy órás, aszfaltos síkfutáson, de még mindig a hétfői kínzástól fáj a négyfejű combizmom. Egész héten halálos ellenség volt minden lépcsőfok, minden lejtő.

Furcsamód a legeslegutolsó kilométerek fájnak a legjobban, amikor már Solymárfelsőről csorgok lefele a Solymáralsóra a szögegyenesen zuhanó aszfalton. Akár sirhatnék is, vagy nevethetnék is kínomban, ehelyett azt mondogatom magamnak, hogy a lábak majd megbocsátanak – biztos valamelyik Spartathlonos beszámolóban olvastam, nem tudom. 246 km. Ettől a 32 kilométertől sokkal jobban kész vagyok fizikailag, mint a maratontól. Vajon milyen lehet a maradék 200 km? Nem vagyok benne biztos, hogy ugyanahhoz a fajhoz tartozunk.

Ugyanott elrontom az utolsó utcát, ahol először is elrontottam, de így legalább fejből tudom az utat. Nem az ismerős arc vár rám, egy biciklis srác hajol valami papír fölé a művház ablakában. Gyorsan leolvasom a célkódot, 04:14:37. Örülök, a közepén nem gondoltam volna, hogy bármit is reszelek a 04:38:00-ból.

Kérdezem a srácot, hogy ő ma az ügyeletes? Igen, Gergő már nem bírja, aznap vagy harmincan vannak kint a pályán.

Berobbant a Szénás kör, gyakorlatilag sikerre volt ítélve. Ezúttal kapok cuki hűtőmágnest is, utolérte magát a gyártás – ezeket nagyon követelte a nép. Az érem most már ezüstszínű, rá is harapok fotózás közben, mert az menő – és ki tudja, mikor lesz aranyam.

 

44681518_2065131283797225_1296837397610233856_o.jpg

 

Megszenvedem a hazavezetést, legszívesebben nyújtott lábakkal pedáloznék, de nem jön hátra a kormány. Nullás sör-szenya kombó ezúttal kimarad, jobban osztottam be a kajálást, nem vagyok annyira borzasztóan paffon. Jól és jókor reggeliztem. A valami elképesztően rettenetes Powerbaros, kakaós, lapított tehéncsokit egész úton majszoltam kisebb adagokban. Ilyet többet esetleg nem veszek. A Power Gel nekem még mindig bejön (leginkább a lime-os, mert az nem émelyítő) – főleg mert egyszerűen elérhető, és nincs vele bajom, tehát ki sem próbáltam eddig nagyon mást. (Bár azt mondják a Maurtennel lehet két órás maratont futni, lehet, hogy váltani kellene.) Ebből egyet toltam be. És ennyi. Vízből most csak a kétszer fél literes tőggyel indultam el, és csak Nagykovácsin, 20 km-nél töltöttem újra mindkettőt, addigra éppen elfogyott, ami nálam volt.

A kisebbik Szénás kör másodszorra is tök jó kaland, remek játszótér, lebecsülni sem lehet. nem is kell, és nem is tudom, mert széjjelszed rendesen. Remélem hogy közelebb is visz a célomhoz is. Mondjuk biztos, egyszerűen csak gyakorolni kellene aszfalton túl is, sokkal többet, mint ahogy eddig tettem. 

Novemberben még megnézem, hogy ezzel az évvel a hátam mögött mit tudok lepakolni a siófoki félmaratonon, de onnan megint enyém az egész fehér lap, csak rajtam áll, hogy mit firkálok rá. Első lendületből mindig táválmokat szoktam, soha nem tempót. Biztos így lesz most is.

26 hozzászólás “Legyőzni azt a hülye Marcsinkót!” bejegyzéshez

  1. megfelelő lelkes lett! 🙂
    terepre lehet gyakorolni aszfalton dombozva, majdnem elég is lehet. terepre szerintem nem kell terepen futni, viszont szórakoztatóbb az tény. 🙂

  2. @rrroka: örülök, nagyon igyekeztem!

    Egészen biztos, hogy nem annyit, mint kellene (ahhoz képest, amit szeretnék elérni), rádáasul nem is érdi vagyok, ugye, de futok néha emelkedőket aszfalton, és nekem nagyon más élmény a talaj miatt. Az aszfalt rengeteget segít, terepen az energiám 110%-a elmegy arra, hogy nem pattanok vissza, ráadáasul göröngyös is, meg minden baj van vele.
    Plusz még mindig itt van ez 10 kiló háj, ami nem segít a gravitáció ellenében.

  3. @rrroka: Kellenföd? Sík iszen mint az Allföld, Lágymányosba, a szomszéd faluba épitenek majdan ojjan izét-e, fellhőkarc ollót! No az magos lesz!

  4. @rrroka: Gazdagrét, Írhás árok úgy rémlik nincsen tőled messze, onnantól meg lehet jócskán szinteket gyűjteni. Elég ha csak hétvégeken mész rá erre, ha hétközben csinálod korrekten a gyorsabb tempós, megtolt ismétlésekből álló edzéseket, akkor heti mindösszesen 2-3 futóedzéssel meglepően sokat lehet fejlődni.

  5. @Kilfish: igen, Irhas árok a belépőm a Budai-hegységbe, és az tényleg akkora emelkedővel kezdődik, hogy el is fáradok, mire felérek.
    Év elején nekiduráltam magam, futottam Gellért-hegyet, Sas-hegyet is, de aztán kifulladt az elszántság 🙂

  6. @téglánakgyors: Ja, tényleg, Gellért-hegy is ott van, bár az csak inkább domb, de föl-le-föl-le alkalmas hétköznapokon is “terepes” edzésnek. Az a lényeg szerintem, hogy amikor nehezebb emelkedőkön mész felfelé, olyankor is megmaradjon a futómozgás apró lépésekkel, még ha helyben futásnak is tűnik meg lassabbnak mintha gyaloglásba váltanál, ez jól felkészít az emelkedős futásokra. Aztán versenyeken már lehet belesétálással taktikázni ha úgy itéled meg, hogy több energiát vesztesz egy felfutással mint amennyi időt nyernél a gyalogláshoz képest. Én terepversenyeken többet sétálok mint edzéseken, az átlagtempóm, mégis olyankor a gyorsabb.

  7. @téglánakgyors: figyelj, egyik pénteken menjünk meló után egy Erszébet kilátót innen az én melóhelyemtől a Dorottya udvartól. 20km, fel 55, le 45 perc. 😀

  8. Hoppácska, hát kinek a nevét láttam az UTH indulók listáját böngészve? :))

  9. @Kilfish: SPOILER!! :D:D

    De képzeld, a regisztráció elfogadásakor azt írták, hogy nincs más dolgom mint minél többet futni és fél készülni a versenyre. Ezt senki nem mondta előbb, hogy erre készülni is kell!!

  10. @téglánakgyors: Egyébként neked hogy-hogy már el van fogadva a regisztráció, nekem meg még mindig csak pending? Pedig kapásból utaltam a zsét, igaz csak hétfő reggel utalta át a bank. Te Paypallal fizettél?

  11. @Kilfish: Aha, paypallal, november harmadikán kaptam emailt arról, hogy minden oké, innen már csak edzenem kell.

    De elég hülyén érzem magam, hogy én neveztem a nagyobb távra 🙂

  12. @téglánakgyors: Emiatt ne érezd magad hülyén, az évek alatt már kiderült, hogy lelki alkatilag hozzád a hosszabb távok, hozzám meg a rövidebb, gyorsabbak passzolnak. Ha én is a Szentendre Trailen indulnék lehet, hogy előtted érnék be, de biztos, hogy sokkal jobban kikészítene mint téged, nekem 3 óra fölött egy versenyt már írtó kimerítő végigtolni, te sztem jobban bírod nálam ezeket a hosszú meneteléseket. Amíg van Visegrád Trail betétszám is az UTH-n, addig mindig azon fogok indulni, engem az egyre gyorsabb idő és jobb helyezés motivál, ha meg valaha nekivágok egy terepultrának, az biztos olyan versenyen lesz, ahol az a legrövidebb szám.

  13. @Kilfish: azt nem gondolnám, hogy neked a divat mondaná meg, hogy mit futsz, de ettől függetlenül nagyon érdekes, hogy milyen szinten rehabilátódott minden ultra alatti táv (legyen az bármi) és, hogy ez mennyire egybevág azzal, amit az előbb írtál.

    Itt van ez a legutóbbi Csanya interjú (is).

    http://www.runnersworld.hu/nem-tetszettek-a-hazai-rendezvenyek-ezert-csinalt-106957

    “…Az első ilyen kis verseny a Börzsöny Trail volt 2012-ben egy távval, ami 35 km volt. Ez a Börzsönyben nem annyira rövid. A verseny után mondták, hogy jó volt ez a táv, de milyen jó lenne rövidebb is, mert akkor jönne ez meg az. Nem véletlenül volt a Terep Százas „a verseny”. Mindenki ultrában gondolkodott akkor. Valami miatt kényszerű volt az „ultrázás”, ezt láttuk. Engem többször cikiztek, hogy miért a CCC-n indulok, miért nem a leghosszabbon, az UTMB-n. Az volt a trend, a leghosszabb távon indulni. Kicsit kényszeres volt a távválasztás.”

  14. @téglánakgyors: Igen, megint itt vagyunk a sokat futni vs. gyorsan futni témánál. Én úgy látom, hogy pár éve amikor jött az aszfaltfutós boom után a terepfutós boom, akkor azért akart a nagy többség egyre hosszabbat futni, mert egyrészt sokan jöttek át a hosszan gyaloglós tt-ból, másrészt meg a többség már úgyis erősen középkorúnak számított. Ahogy az ember idősödik, úgy egyre kevésbé hajlamos gyorsítós edzéseket és gyors versenyeket futnia, vonzóbbá válik és könnyebbnek tűnik számára a hosszabb, de lassabb futás, így a fejlődést és kihívást hajlamosabb megtett távban mérni mint sebességben. Terepen amúgy sem szégyen belegyalogolni, a legprofibbak is ezt teszik egy-egy meredekebb emelkedőnél, úgyhogy csak egy szempont maradt, az, hogy beérjenek a szintidőn belül akár a fél versenyt letúrázva, a teljesítmény mértéke pedig az adott táv hossza lett. Az ismerősőket nagyon nem érdekelte, hogy egy versenyt 5 vagy 8 óra alatt csinált meg az illető, elég volt csak annyi, hogy nagyon hosszú távot teljesített.
    Azt nem tudom eldönteni, hogy mostanában vajon azért népszerűek a rövidebb számok is, mert egyre többen mennek ki terepre és nekik ezek a belépő távok a terepversenyekre, vagy pedig ahogy utaltál rá, megfordult a trend. Valószínűleg az is szerepet játszhat, hogy most már ezeket az extrém hosszú távokat (számomra minden ultra annak számít) is rengetegen teljesítik, így már tényleg nagyon nehéz erre is egy lapáttal rárakni, egy olyan hétköznapi embernek mint amik mi vagyunk már igazán nehéz 100-200+ km-es versenyekre felkészülnie, így lehet, hogy aki már ultrázik és tovább akar fejlődni, az nem az ultra-ultrák irányába megy el, hanem megpróbál a rövidebb versenyeken gyorsulni.

  15. @Kilfish: Jaj, igen, tudom, újrakérődzök mindent – csak, valahogy egyre kimondottabbnak, kvázi hivatalosabbnak érzem ezt a jelenséget- hangozzék ez bámilyen idiótán is.

    A jelenség mögötti hajtóerőkre én is kiváncsi lennék, és arra is,hogy más országokban is létezik-e?

    És az is elgondolkoztat, több szempontból is, hogy mindehhez képest a Salomon ebben a videóban simán benarrálja, hogy “Traditionally the marathon has been considered as the ultimate race(?) but that distance is no longer constitutes the edge of human endurance. We are in the post-marathon age.”

    http://www.youtube.com/watch?v=NxmFbGiJyiI (3:55)

  16. @téglánakgyors: haha, hirtelen azt hittem a nagy távra mész! 🙂 Előtte VTM 50 lesz tavasszal? az egy igen jó verseny. én UTHra még nem neveztem, nem tudom még van-e kedvem júni 10-én a melegben terepultrázni… pedig a nagy táv jó cél lenne, hiába mondtam hogy “SOHA”. 🙂

  17. @rrroka: szoktam túl nagyot álmodni, de azért ennyire nem :)) Ebből is túra és zokogás lesz valószínűleg.

    Pont a te bejegyzésed miatt is bátortalanodtam el jó sokszor – nagyon átjött a kánikula. De főleg az 54 km-es elsőn, a tavalyi 80akárhány kmesen nem annyira. Ráadásul a 20. hely – akarsz te tovább menni!

  18. @téglánakgyors: Olvass sok beszámolót, hogy felkészülj a különböző szakaszokra. A második fele jóval szivatósabb lesz mint az első, ott lesz majd a “2 tüske”. Aztán az utolsó 10 km már csak ereszkedés, viszont ha kánikula lesz, akkor Skanzentől a célig még így is kimerítő tud lenni, 2 éve szintén június elején, de már kánikulában rendezték meg a versenyt, arra emlékszem, hogy körülöttem velem együtt szinte mindenki csak támolyogva, bele-bele gyalogolva tette meg azt a szakaszt, pedig az a Visegrád Trail mezőny első negyedét jelentette.

  19. @téglánakgyors: igen, tavaly nem volt olyan hőség, mert két héttel korábban volt a verseny, júni 4 helyett május 20. Idén júni 9, még egy héttel később. Nem fogsz fázni. 🙂 lehet kezelni persze, de megviselő.
    jövőre nekem kimarad az UTH, elfogyott a hely is, meg az árát inkább a Stubai Ultratrail-re költjük.
    pályabejárás vmikor?

  20. @rrroka: csak az UB-ről tudok nyilatkozni, azt pl hiába teszik egyre korábbi időpontra, csak a szerencsén múlt tavaly is, hogy picit könnyebb lett az első fele (már akinek az lett).

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.