Kezdő maratonturista megosztaná

Loading

Mit lehet mondani egy városról, ami Mozartot egy marcipános csokigolyóba csomagolta?

 

photo_2017_05_05_12_51_52_1.jpg

Ennek a golyónak állítólag semmi köze se a marcipánhoz, se Mozarthoz.

 

Hogy zseniális, például azt. Mi szintúgy gasztronómiába tömörítjük nemzeti nagyjaink legjavát, gondoljunk csak Rigó Jancsira, szóval nincs ezzel semmi baj. Pusztán zenéből nem lehet megélni, zabálni viszont mindenki szeret.

A város zseniális, és a maratonra sem tudok másképp gondolni, mint egy mesterműre, hiába játszották rendületlenül Vivaldi Négy Évszakját a verseny előtt. Fontos, hogy a komoly, klasszikus zene, mint üzenet célba érjen? Nahát, ahhoz a barokk kor Tiestója kell, ennyi. Holmi Wunderkindekkel nem megyünk semmire.

 

 Galéria, meg kell nyitni

 

Mégis, kezdjük a negatívumokkal. Nem azért mert magyar vagyok, hanem, hogy túl legyünk az elején azon, ami rossz volt, hogy később csak a jó dolgokról írjak.

Szóval nézzük meg ezt a headert először. Nézzük meg ezeket a fejeket. Mi ez a vicsor? Ő akar Mozart lenni?? És az az öreg minek örül??? És mi ez az imitált futómozgás???? És ez így együtt!!! Miért????

 salzburg_header.jpg

 

Ez a legrosszabb maratonreklám ever. Ha ezen múlna, szerintem egyetlen ember nem indulna a Salzburg maratonon.

Nem hiszem, hogy a vállalhatatlan kép miatt, de maga az esemény idén sem lógott át az európai élligába. A nevezéseket lapozva nagyjából 1000 főt számoltam maratonra és nem egészen 2200-at a félmaratonra. Voltak persze még kisebb betétszámok, de nyilván sehogy nem jön ki a sok tízezres indulói szám. Nem tudom, hogy nyereséges-e az esemény, nem tudom, hogy cél-e a profitábilitás, de a szervezés (úgy egészében), a kép ellenére a honlap (felépítés, információk), és mindennek a kézben tartása szerintem elég fasza volt.

Két, vagy három dolgot tudok mindössze negatívumként felsorolni. A frissítőállomásokról előzőleg még külön infografikát is küldtek, hol, mi, mikor, melyik oldalon lesz. Csudálatos, de akárhogy is néztem ezt a pédéefet, majd magán az oldalon a szöveges leírást, az isok, teák, vizek, és kólák mellett mindössze csak banán szerepelt mint ennivaló. Abból ugyan bio, de nekem ez valahogy még kurva kevés volt a boldogsághoz. Már a helyszínre érkezve, megkérdeztem az egyik informácós pulthoz odarakott humánerőforrást, de nem tudott válaszolni.

A valóság az volt, hogy a HÁMOZATLAN banán mellé narancsgerezdeket is elhelyeztek. Nem tudom mi a szokás, nekem ez volt a harmadik egyéjszakás félnapos kalandom, de mind a Maratonfüreden, mind a maratonmanes Runner’s World maratonon bőven volt szilárd (sós) táplálék is. Annyit nem ért, és se időm, se energiám nem volt, hogy ezen felhúzzam magam. Volt nálam még a CEP félmaratonon repiajándéknak kapott High5 gél (életemben először használtam ilyet, zseniális volt, elég híg, nem túl édes, sőt, éreztem a sót is benne, ha ez nem hülyeség). Az NN éppen a saját kollégáit izgatja fel az általuk szponzorált UB-ra, szóval egy ismerős által onnan is kaptam valami komolyabb powerbart (egy épületben dolgozunk és két évvel ezelőtt még majdnem elkértem a recepcióra kirakott 220-as kmtáblát, de  gyáva voltam), ami olyan volt, mint egy feltuningolt zselés szaloncukor. Ezen kívül volt még két aldis gyümölcsszelet nálam, amiből az egyiket még az indulás előtt megettem, a másikhoz hozzá sem nyúltam. Hámoztam a maraton közben vagy három-négy banánt, és egy-egy elég jól megérzett lélektani pillanatban betoltam a két profibb cuccot. Minden frissítésnél hígitatlan Powerade-t ittam, kivéve a vége fele, amikor már semennyire nem kívántam a kék színt. 

A versenyközpont valami konferenciaközpontban volt, és bár iszonyú sűrű volt a nyüzsi, minden elég flottul működött: a rajtszám, nevezési csomag és chipfelvétel (nem saját chip plusz 5 euró, csak hogy érezd, hogy Nyugaton vagy kelet-európai pénztárcával), a csomagleadás, az irányítás, az expo, minden. Egyedül azt felejtették el minden sarokra kitáblázni, hogy hülyegyerek, nem kell az egy darab vécéhez bent sorban állni, mert az épület előtt elég sok mobilvécét is kiraktunk. 

Nem vagyok tisztában ennek a központnak a működési mikéntjével, de nem tudom elképzelni, hogy ne legyen benne tusoló. Volt megadva egy nem túl távoli cím, de gyakorlatilag nem volt ember, aki UTÁNA hajlandó lett volna még egy kis városnézésre. Mindenki a központban hámozta le magáról a hősmezt, egyetlen hatalmas menekültszállóvá varázsolva az amúgy elég impozáns konferenciaközpontot.

A legnagyobb, legfájóbb negívumot meg majd később dobom be, annak ott lesz a helye.

Mindezzel együtt nekem marhára tetszett, amivel találkoztam, de a helyszínt és a turistaeffektust leszámítva nem tudom azt mondani, hogy el lennénk bármivel is maradva idehaza versenyszervezésben. A rengeteg külföldinek pedig nyilván Budapest jelenti azt a pluszt, amit nekem ezúttal Salzburg nyújtott.

Miért pont Salzburg?

Egyetlen dolog köt ide, és az a sör. Ááá, nem, az egyik legjobb barátom, őt viszont erősen a sör. Nagyjából három éve lehet, hogy kiköltöztek a családjával – és persze az egész sztoriból lenne nem egy, de három Index címlapos határátkelős poszt, de azt nem én fogom megírni. Az biztos, hogy ezek kőkemény egzisztenciális történetek, minden fronton. És ezt akkor nem is fűzöm tovább.

A tavalyi látogatáskor még nem volt az agyamban, hogy ott maratont kellene futni, idén viszont valahogy teljesen egyértelműnek tűnt, hogy ha ő már nem használja ki a környéken konkrétan kitáblázott trail futóútvonalakat, akkor én legalább a maratonos lehetőségből kiveszem, amit tudok. A trail, mint fogalom (cél?) még mindig várat magára.

A márciusi Maratonfüred hetében még intenzíven meg akartam halni, így hát oda nem mentem. Az áprilisba belenyomtam azt, amit egy értékelhetetlen tél után bele tudtam, és bár a 30 km kilométeres tesztnél eléggé meg voltam ijedve, a 35 nagy sikere után már azt is el tudtam akár képzelni, hogy valahogy meglesz május hetedikén a maraton.

Péntek délben értünk ki, a kintiek még dolgoztak, szóval bevezettem a versenyközponthoz, hogy átvegyem a rajtszámom. Na hát azt délben nem lehetett. Egy néni állta nagyon határozottan az utamat. Nem lehet. Nagyon rá akartam venni, hogy de lehet, és egyébként is hadd lehessen és sokat vezettem, és ha nem itt, akkor hol lehet, meg hát az volt írva, hogy, de, át lehet.

photo_2017_05_05_13_53_37.jpg

Se Herzlich, se Willkommen.

Nem lehet. Eltűnt majd visszajött egy kinyomtatott papírral, hogy péntek 14:00-tól lehet átvenni a csomagot. De én hat órát vezettem, és különben is.

Nem lehet, nincs itt senki, értse meg. Addig sétáljanak a városban egyet. Ez egy igazi labanc néni. Elküld sétálni, hogy bitte spazieren. Én is elküldtem volna őt nem spazieren, mert hát ÉN ott álltam hat óra vezetés után, oké, nem kirongyolt idegekkel, de kurvára haragosan önmagamra, hogy ezt benéztem. Hát magunkra nem lehet haragudni, a Nyugatra kell haragudni, meg a Habsburgokra, és ráztam is a fejem a labanc nénire, hogy das gibt’s doch nicht, de Anna elhúzott, és mivel nem először jártunk a városban, hanem másodszorra, ő, mint egy bennszülött labanc salzburger, vezetett át a városon a még tavaly kinézett borostyánkő boltba (Európa legnagyobbja), ahol gyorsan le is rendeztünk még egy tavalyról kosárban maradt vásárfiát.

A csomagátvételhez kb egy ötvenkor érkeztünk vissza, és akkor már jó páran álltak az ajtó előtt, ami viszont germán szigorúsággal éppen hogy két óra előtt nyílt ki. Nem voltam felkészült, wifi meg roaming híján nem tudtam megnézni a rajtszámom, de megkérdezett szervező mutatta, hogy lessem le a falról. Ott volt kilistázva minden nevező. Tőlem semmi mást nem kértek, bemondásra odaadták a szatyrot, megvettem még a chipet és már ott sem voltunk.

photo_2017_05_05_13_53_08_1.jpg

photo_2017_05_05_14_01_25_1.jpg

photo_2017_05_05_14_01_30_1.jpg

photo_2017_05_05_14_58_29_1.jpg

Poló nincs, törülköző van. Azt mondják, az mindig legyen nálad. Kellett is a végén, Douglas Adams nem hazudott.

 

Aznap még megengedtem magamnak, hogy normál módban örüljek a barát-kaja-sör kombinációnak, de szombatra már szinte visszafogtam magam. Átmozgatásnak volt egy 5 km túra ide fel, ahol még feltöltöttem némi szénhidrátot és miegyebet, de hát az vesse rám az elsőt, aki itt ezt megállta volna. Egy hosszú ebédnyi időt töltöttünk 1000 nem túl sok méter magasban, és ez tökéletesen elég volt arra, hogy a csajom homloka leégjen. Az enyém nem, mert ugye AKI FUT, azt már lerendezi ezeket a kérdéseket márciusban, áprilisban.

 

photo_2017_05_06_12_03_34_1.jpg

photo_2017_05_06_12_06_38_1.jpg

photo_2017_05_06_12_12_42_1.jpg

photo_2017_05_06_12_15_09.jpg

photo_2017_05_06_12_15_45.jpg

Nem izgultam. A fosós posztnál még igen, de az utazás teljesen lekötött, jelen voltam minden pillanatban, egy percig nem foglalkoztam az egész futósdival.

Este még előkerestük a parkolós Gutscheint, ami a vár alatti mélygarázsba szólt, ami barátok közt is 1,3 km-re esett a rajt/céltól és ennek visszafele picsa mód nem örültem. De legalább KAPTUNK kedvezményt. Feltettem a számot az övemre, és ennyi. A cuccokat nem túrtam át, otthon atombiztosan csomagoltam, nem akartam elkezdeni ráparázni, semmi kedvem nem volt hozzá.

Reggel vállalhatatlanul korán kelés, kifejezett ügyelés az elfogadható számú (egynél több) kakilásra, futóhacuka fel, arra civil hacuka fel, aztán elindultunk a városba.

Az idő, illetve annak járása a kiköltözött magyarjaink számára egy soha el nem múló, minden egyes nyomorult nap egy megújuló csalódás, amire tényleg nem tudok mit mondani, minthogy végül is mire számítson az ember, ha kiköltözik Ausztriába, egy centire az Alpoktól, ahol előbb tanulnak meg síelni, mint járni az emberek? A fű valamitől zöld, leginkább a trágyától és az esőtől. Persze, hogy szar idő volt, de ezek ott, a helyszínről engem már egy hónapja már azzal idegeltek, hogy jajaztakurva, esni fog az eső. Hát nem esett. Akkor még. Akkor még úgy voltam vele, hogy kibaszott tökéletes futóidő van. 10 fok, amiből max. 12 lesz, mire végzek.

A libabőr a központban jött, a Mirabellplatzon. Emberek, tömegek, felfújható kapuk, sátrak, hangosbemondó és még több ember és még nagyobb tömeg. Oké, szarnom kell.

Bent, a ruhatár előtt lehámoztam magamról a farmert, felraktam magamra minden hülyeséget, ami kellett. A rajtszámtartó öv lyukaiba már Anna szenvedte bele a gélt meg a müzlit, mert nekem annál már jobban idegállapotban volt a kezem, hogy erre alkalmas legyek. Megkérdezte háromszor, hogy DE biztos nem akarok-e a póló fölé venni valamit, de nem volt türelmem elmagyarázni, hogy rá kell számolni plusz 10 fokot, meg a többi okosságot. Ő csak azt látta, hogy fos idő van odakint, úgyhogy kértem, hogy ezt most hagyjuk már. Nem kell, pont. Ideg, igen. Nevezzük drukknak. Egyébként ilyenkor nettó fasz az ember, nincs mit ezen szépíteni.

Beálltam a vécé előtt kígyózó sorba, de a haverom felesége mondta, hogy Igor is beállt már percekkel ezelőtt. Ennek marhára örültem, mert húsz percem sem maradt a rajtig. Igor ugyan úgy állt ki, hogy nem baj, neki úgysem kell annyira, úgyhogy felötlött bennem a gondolat, hogy magának akart kedvezni a sorban állással, de hezitálás nélkül átvettem a helyét. Aztán valaki rájött, hogy ez sok ember mind csak pisilni akar egyet, és akinek szarni kell, engem kövessen felkiáltással előrerobogott a fajanszokhoz. Én lelkesen követtem, bár nem pont így történt a forradalom, azt el kell ismernem. Felkiáltás nélkül, szerényen és meghúzódva szartunk a bamba osztrákok mellett, akik szó nélkül  hagytak előre menni. Pisi szigorúan a piszoárba, az ülősbe csak a nagy dolog  megy, értem? Mindenki gondoljon erre, amikor majd megindul a banda adventi vásározni év végén.

Az épület elé érve Annát már konkrétan húztam magam után, mondván, hogy nincs idő sétálgatva közlekedni.

Valami öt percem maradt az első blokk indulásáig.

 

unspecified.jpg

 

A pacemakerek sehol, majd meglátom hátul a narancssárga lufikat, komotósan beállnak úgy kábéra a tömegbe. A 4:15-ös lufi sehol, odafurakszom a négy órás luftballon gazdájához, hogy lesz-e 4:15-ös iramfutó? Jó kérdés, mondja, de ha nincs, kénytelen leszel velem jönni. Kötelességtudóan nevetek egyet, könnyen megy a felpörögött állapotomban. Aztán megjelenik az én emberem is, beállok vele egy síkba korlát mellé, hogy Annáék még el tudjanak csípni az indulásnál.

photo_2017_05_07_8_53_53.jpg

photo_2017_05_07_8_53_56.jpg

photo_2017_05_07_8_54_00.jpg

photo_2017_05_07_8_57_50.jpg

 

Másodpercre pontosan indul az első blokk. Van egy csapat kenyai elől, nem ismerem a rendszert, de biztos, hogy nem NB I-esek, mert elég sovány a pénzdíj. Az etiópiaiak nem kaptak vízumot. Breaking2, hát persze, helló valóság.

A harmadik start 09:06-kor durran el. A három start kevésnek tűnik, nem igazán tudunk futástempóval elindulni, és akkor még nem is tudom, hogy pár száz méterre onnan még jobban ránk szűkül a belváros. Nem igazán zavar, teljesen tapasztalatlan vagyok a maratonban, hatalmas a játékterem. Ha 4:30-on belülre kerülök, akkor már jó, sokkal vérmesebb reményeim az elmúlt hónapok a és a két hosszabb távom alapján nem igazán lehetnek. 4:12-nél álmodni sem merek jobbat, mert már az is azt jelenti, hogy átrohanok olyan belső akadályokon, amelyeken még soha nem sikerült.

Át a Velencei-tavi körön magát teljesen kifutó és egy csúnyán futó lányt éppen, hogy leelőző Petin, át a tavaly 35 km-ig elsőre el sem jutó Petin, át az idén 35-nél elfáradó önmagamon, át a tavalyi füredi maratonon kilométereket sétáló, óriási árnyékot vető ÖnFalon.

De ezekbe nem gondolok bele, csak nézem, ahogy tömegével vetik le magukról a melegítő szatyrokat, fóliákat a lassan bemelegedő emberek, tele van ezekkel a mellettünk vezető kordon. Átcsoszogunk egy szűk kapun, vagy egy átjáró alatt. Az ázsiaiak fényképeznek, mert fontos ápolni a sztereotípiákat. Az első zenekar máris ott dobol a kanyarban és mi felgyorsulva kocogunk le a Salzach egyik hídjához, a túloldalon balra fordulunk és belevetjük magunkat az első hosszabb egyenesbe.

 

photo_2017_05_07_9_08_16.jpg

 

Az első kilométerek a tempó kisimításával teltek, gyakorlatilag tökéletesen sikertelenül. A legnagyobb meglepetés az volt, hogy a iramfutóm is össze-vissza futott és, hogy ez láthatólag semennyire nem izgatta. Valakivel beszélgetett, ami persze nem baj, ha multifunkciósan is tudja a metronómot. De nem tudta.

A második nagy meglepetés a pulzusom volt, mert vagy 10 ütéssel többet mutatott, mint vártam, bőven 150 fölött voltam. Tudom, verseny, tudom, ilyenkor ez benne van, de annyira azért mégsem izgultam, és ha mégis, akkor meg azt nem értettem, hogy kétezer méterrel arrébb, amikor már biztos nem izgulok, miért nem megy legalább egy kicsivel lejjebb? Merthogy kifejezetten hűvös volt, és kifejezetten nem öltöztem túl. Rövid póló, alul háromnegyedes gatya, alatta a persze-muszáj-kipóbálni-CEP-szár, zokni, cipő, szevasz, ennyi. De nem ment lejjebb. Annyira viszont el sem szállt, hogy komolyabban aggódjak, szóval konstatáltam a tényt, hogy én is csak átlagemberből vagyok. Légzés oké, én oké vagyok, minden oké, háromszor kakiltam, rajtam van minden, itt van nálam minden, jól vagyok, biztonságban van a maratonom. Csak futni kell.

És futottam.

Azt írták a pálya faszán jóvá van hagyva az IAAF által, és én pont ezért lepődtem meg, amikor egy murvás parkon keresztül kellett pakolni a kilométereket. Keményre döngölt, vékony murva volt, de azért murva. Én például marhára utálom, amikor a kis pöcsöm kavicsok bemennek a cipőmbe. Na mindegy, hát menjünk, azért baszott szép ez a park. A srácok folyamatosan megálltak pisálni, de attól még tényleg szép volt a park. Egy ausztriai maraton talán legjellegzetesebb pontja lehet az, amikor lószart kell kerülnöd a sétányon. De ez mind most tényleg nem negatív megjegyzés, a zöld országokban mindenhol trágya van, ettől zöld a fű, ott finom a csoki, és minden egy kicsit természetközelibb, vagy legalábbis annak tűnik. 

 

photo_2017_05_07_9_36_24.jpg

 

Tehát kerülgettem a pacipacákat, nézegettem a rendkívüli gesztenyefákat, a remekbe szabott tájat, és mintegy négy km után véget is ért a parkos sétány (Hellbrunner Allee), csak azért, hogy egy forduló után hátulról beérjünk a hellbrunni kastély istállószekciójába, amely középen nem találjátok ki mivel volt feltöltve. A nagyobb szemű kavicsok miatt már jó páran felhúzták magukat, de mintha érezték volna a szervezők, hogy eddig tart a türelem, pár méter után egy szőnyeg volt leterítve, ami gyakorlatilag végig is ért az ott vezető úton.

 

170506_sm_strecke_rd_051.jpeg

 

A kastély után a Berchtesgadner Strasse következik, és még mindig a tájról írok, ez nem véletlen. Újra hatalmas fák alatt futunk, balra mező, azon túl, oké ez vicc, hogy maraton közben fényképezek, de leszarom, egyszerűen meg kell állnom, kell egy ilyen kép.

 

photo_2017_05_07_9_45_46.jpg

photo_2017_05_07_9_45_48.jpg

photo_2017_05_07_9_45_50.jpg

 

A hegy után erdő, egy sárga mellényes néni van kirakva ide az isten háta mögé, de úgy tapsol és buzdít egymagában is, mint senki más. Itt jövök rá, hogy a német nyelvben nincs szó a “Hajrá!”-ra. Bravo, Super, Schön, Hopphopphopp, meg Oppoppopp az van, de lássuk be ezek egyike sem hajrá. Ez azért elég nagy szívás nekik, de mit sem von le a kedvességükből, a 21 km-es kör mentén mindenhol szelíd, kedves, érdeklődő, szolid szurkolás zajlik. Kultúrbuzdítás. Gyerekekkel pacsizok, akiknek az anyukájuk adja az ütemet, tanítja őket, hogy mit kell mondani. Az egyik legkisebb egy hatalmas Like jelet tart, abba tenyerez bele mindenki. Rá is köszönök, hogy helló!, ő meg büszkén mondja a Mamának, hogy er hat Hello gesagt!  Ja, der hat hello gesagt, ért vele egyet Mutti.

Itt már családi házas rész között nyújtják nekünk a távot, az egyik helyen spárga van kirakva becsületkasszára, itt hallom meg az első magyar szót, hogy “itt is spárga van kirakva”. Hátranézek, két UB pólót látok, de nincs igazán kedvem társasozni, ahhoz túlságosan élvezem a jelent így magamban.

 

photo_2017_05_07_10_05_12.jpg

Ő nem volt magyar, viszont imádtam a pólóját. “Most már visszafordulni is hülyeség lenne.”

 

Az első magyar igazából Gusztos Peti volt, akit Igor már a versenyközpontban, a vécénél kiszúrt. Utólag megnéztem az eredményét, nem ért végig, nem tudom, mi történhetett vele.

Végigfutottunk valami kanális mellett, ami egészen magasan, egy töltésen folydogált a Leopoldkornstrasse mellett. Mögötte hétvégi vityillók, valamelyik háznál valaki egy repedt trombitába próbál életet fújni. Jön a tó, ami még szebb, mint a töltésen feszülő kanális. Folyamatosan olyan érzésem van, hogy egy állandó 19-re  húz szerencsés lapot a város, egyre csak dobálja be a panorámákat és még mindig nem magamról írok.

Innen már ugyan egy jó nagy karikával, de lassan újra a belváros fele tartunk, egy ideig kevesebb látnivaló van, itt nézem meg először magamat. Amin már gondolkozom egy ideje, az igen, itt van, valahol tizensok km-nél mindig elkezdem érezni a lábaimat, mint egy halvány előjelét a későbbi fájdalomnak. És ha egy célom van, akkor az, hogy ez ne legyen. (A jó értéken is már átborult, túl magas lépésszám?) De ezt leszámítva teljesen rendben vagyok, nézegetem mellettem az embereket, mert tudom, hogy a legtöbben hamarosan leválnak a célban – nem igazán látom, hogy bárki belehúzna 17 fele. Én Siófokon ilyenkor már az életemért rohantam az első két óra alatti félmaratonomon. Na mindegy, engem megnyugtat a gondolat, hogy nem kell hajráznom, és még inkább szeretem azt a gondolatot, hogy már egy egyszerű részként tudom kezelni a huszonegy kilométert. 2:06 környékén érek be kapuhoz, Annáék tök jó helyen állnak, ki is megyek hozzájuk egy pacsira, jól vagy?, jól vagyok, mosolygok vissza. És tényleg jól vagyok. Valahol bent, lent persze nyomaszt, hogy most jön még csak a második fele, de nem vagyok ijedt, és őszintén kedvem van még egyszer megnézni ezt az utat, és azt érzem, hogy simán meg tudom csinálni.

 

unspecified_1.jpg

 

Egyetlen dolog feszített, és az sem itt kezdődött, hanem már sok ezer méterrel ezelőtt. A kibaszott iramfutóm. Ő egy idő után megtalálta a saját iramát, és szerintem úgy gondolta, hogy megfutja a saját pébéjét, mert egy egy banánozásnál ugyan még utolértem, de egy idő után nem hogy a kanyarokban, de már az egyenesekben sem láttam. Nem értettem, mi a faszt csinál, de azt tudtam, hogy nem fogok rá kapaszkodni, tökéletesen éreztem a saját hat körüli tempómat, egyszerűen tudtam, hogy ebben a nekem kényelmes utazásban menni fog, de sehogy másképpen. És nem is akartam másképpen futni. Örülni akartam. Én voltam az iramfutó.

25. Szorgalmasan toltam mindenhol a poweradet, ritkán a vizet, és úgy gondoltam, ha már ekkora menőség a világ legnagyobb gesztenyefái alatt villantani, akkor nem maradok ki ebből, majd én megmutatom a magyarok istenét. A magyarok istene hirtelen okozott nekem egy 7:20-as pillanatnyi köridőt, amit sikerült visszatornásznom nagyjából hat félre  a kilométer végére, és nem az volt a baj, hogy ez sokba került, hanem az, hogy a labancok istene igen szomorú lett a magyarok istene miatt és elkezdett először lágyan, permetszerűen, majd némileg erősebben zokogni. Először még nem bántam, de hamar kiderült, hogy ebből odafent komolyabb hiszti lesz, amit azért a vége fele nehezebben tűrtem.

Négy kilométer alatt már bőven szarrá áztam és innen kezdett még csak igazán neki-nekiindulóan, kitartóan esni, egészen addig a pillanatig, amíg be nem értem a célba. Komolyan, a garázsba bandukolva már gyakorlatilag abba is maradt, de nem baj, nem fáj.

Az erdőszéli szervező néni esőben is tapsolt, nagyobb hős volt ő, mint mi, pedig harminc tájékán, már bőven a Gladiátor kezdőjelenetébe képzeltem magam, amikor csak csurog a katonákon a víz és várják a döntő pillanatot, hogy beinduljon a germánok ellen a buli. Ahol az első körben szurkoltak, ott eddigre csak egy-két szervező maradt, a frissítő állomások asztalait sátor alá húzták, ahol tudták, a Salzburg rádió menő bemondónője eltűnt, csak a zene üvöltött már nem is tudom melyik kilométernél. Az egész olyan lett kívülről, mint egy vihar által telibevert, sátras esküvő, de szerencsére én belülről néztem minderre rá, nekem ezen a napon nem lehetett demotiváló dolgokat mutogatni, nem fogtam fel az ilyeneket.

Az első körben aláhúztam magamnak gondolatban a második körre bejelzett, felfestett 32-es és 35-ös kilométerköveket, hogy itt már nem fogok örülni. És nem is örültem, de valahogy, vagy az esőtől, vagy a pulzust azért csak-csak féken tartó hidegtől, vagy tényleg attól, hogy ekkora macsó vasembernek gondoltam magam, aki az elemek tombolása közepette is tántoríthatatlanul halad a célja felé, de megingás nélkül voltam baromi határozott.

Innen már csak 10, innen már csak 7, az egy otthoni futás, az egy otthoni futás, az csak egy otthoni futás, semmi több, csak ki a Szerémin, csak ki a Duna mellé, vissza a vasút alatt, szaladni kicsit a Rózsavölgyben, jön a lakótelep, és otthon vagy. És mentem. Nem volt fal, nem kérdeztem, meg, hogy mi a faszt keresek ott, meg ki tudja, még miket szoktak írni. Sőt, gondoltam az Ultrára is, de nem volt rá igazán szükségem. nem kellett a Balázs hisztis, önironizálós heroikussága, magamat akartam, elég voltam magamnak.

Az esőt, meg a szomorú társakat, akiket rendre bedaráltam már azért eléggé untam (de komolyan, az elején nem néztem, de itt már jó ideje senki nem előzött meg, senki nem tartotta a tempót, jó páran sétáltak, komolyan úgy éreztem, hogy csak én haladok, mint fáradt kés a vajban. Nem tudom, mennyire volt ez a helyzet, de ezt éreztem.), és itt szedtem elő a zenét. Papa Roach Foreverjére szaladtam is egy 5:49-et légdobolva az esőben. Tudom, szánalmas lehettem, ti soha ne légzenéljetek, de annyira fel voltam dobva, mint egy egy kamasz a szerdai sulibuli előtt. Meg sem fordult a fejemben, hogy ez mekkora baromság, amit 35-nél csinálok.

Mérhetően aztán sokat nem segített, mert csak elfáradtam a 38-40 környékére, nehéz volt ekkor az életem, szedtem a mély levegőt, hogy bele kellene húzni, sziszegtem, mert már fájtak a lábaim, (az utolsó két kilométerig nem számoltam célidőt, esküszöm én akármire, a macskám életére, itt rohadjak meg ha nem igaz, hallod, hát neked sose hazudnák), de nem jött az ihlet. A 41-et ugyan visszaszedtem hatos tempóra, de az utolsó 1,2 km is csak az utolsó 5-600 méter miatt lett 5:44. De az olyan utolsó 600 méter volt, amiből tudtam, hogy tudnék még öt km-t talpon maradni, ha akarnék.

Tömeg, tömeg, tömeg, tömeg, hol van az a kurva cél, én szaladtam, bemondtak, hogy Peter Marc-szinko aus Ungarn, de még mindig nem az volt a vége, aztán csak lecsippantott végre az a kibaszott padlószalag és nagyon örültem, igen, annak is, hogy vége van, de ennyi. Mert álltam és egyben voltam, és végre megértettem, hogy mi a picsát jelent, hogy katarzis nélkül.

Gratulált nekem egy velem együtt célba érkező középkorú pali, és saját magamat láttam benne. Egyszerűen örült, nem volt benne semmi más, örült az arca. Most minden túlzás nélkül, azt hiszem soha nem fogom elfelejteni, nem az arcát, de azt az egyszerű, nem földöntúli, nem irodalmilag túljelzett örömöt, amit én magam alig ismerek. Az az ember akkor és ott boldog és kurvára elégedett volt mindenféle belemagyarázás nélkül. “Gratuliere!”, keresett egy másik embert, akivel ezt megoszthatta. Jól esett lekezelni vele.

Persze ott volt a hirtelen leállásra váró, lecsapó fáradtság, de ezt nem lehet sehogy csavarni. Örültem, másképp, de nem jobban, mint az előtte való négy óra tizennégy percben. Örültem, mert megtettem azt, amiről álmodoztam, örültem magamnak, magam miatt, mert érzésre a semmiből 24 percet javítottam a 4:38-as Maratonfüreden (igaz, volt min javítani), mert fejben stabil és erős és összeszedett voltam. A felszínen úsztam, nem süllyedtem el magamban, végig sokkal inkább figyeltem kifelé, mint eddig bármikor, mióta futok. Örültem, hogy iramfutó és társak nélkül is erős voltam, és, hogy egyedül is meg tudtam magam miatt csinálni.

Jött az érem, kértem meleg teát, majd belekortyolva azzal a lendülettel le is tettem a forró vizet. Kértem Stiegl sört, az jó volt, de azt sem kívántam, majd Annáék már vártak a kordon túloldalán. Ő mondta, hogy de hát sokkal gyorsabb voltam. Maximum két embernek említettem a 4:12-es időt, Annáékat csak a négy és fél órára treníroztam, hogy arra készüljenek lélekben. Igorék azért dicsértek, hogy mennyire egyben vagyok és csak mosolygok. A legtöbben teljesen összetörve értek be, mesélték, láttak egy csomó fekvő embert, mentőt is, a kenyai lány ötven méterrel a cél előtt összeesett, magyar lány nyerte meg a maratont. (Szabó Tünde 02:54:06-tal ért be).

 

unspecified_2.jpg

unspecified_3.jpg

unspecified_4.jpg

 

Megjött a görcs is, a fájdalom is. Rá-rányújtottam a vádlimra a központ felé szenvedve. Tusolás? A faszom tusol. Így gondolta mindenki más is, ott öltözött, nyújtott minden megtört ember a ruhatár előtt, a lépcső alján, a mínusz egyediken. Meg-megrázott a hideg és a vacogás, ahogy átvette az uralmat a két óra eső és a több mint négy óra futás hatása. Kínkeservesen lehámoztam magamról minden szart, törölközőbe csavartam magam, hogy az alsót is le- és felhúzzam. Annáék segítettek, pakoltak, aztán mondtam, hogy húzzunk innen a francba.

 

unspecified_6.jpg

 

photo_2017_05_07_13_47_10.jpg

photo_2017_05_07_14_03_33.jpg

 

Életem leghosszabb 1,3 kilométere még odakint várt, de rá egy órára a Stiegl sörfőzde igen hangulatos Stubé-jában ültem egy Stiegl IPA-val a kezemben. Feltettem a lábam a nagy körasztal egyik üres tonett székére, mert egy leszari, magyar úr voltam és úgy megérdemeltem ezt, mint akkor és ott senki más abban a teremben

 

photo_2017_05_07_14_30_06.jpg

photo_2017_05_07_14_39_07.jpg

photo_2017_05_07_14_39_14.jpg

photo_2017_05_07_14_43_18.jpg

photo_2017_05_07_14_42_16.jpg

8 hozzászólás “Kezdő maratonturista megosztaná” bejegyzéshez

  1. Gratulálok, szép egyenltes tempót mentél és külön jó, hogy nem volt semmi megborulás. Lesz neked nemsokára 3 órával kezdődő maratonod is 🙂

  2. Gratulálok! A maratonhoz is meg ehhez a fasza íráshoz is! 🙂

  3. ejjj, de jó írás. élvezet volt olvasni, komolyan!

    amúgy ezzel én is szoktam szórakozni, hogy a hátralevő x km-t átváltom “otthoni” valamennyi futásra 😀

  4. Ez szép volt, gratulálok! (a humorod tök jó, a spárgás becsületkasszát viszont nem értettem)

  5. @Zsákszabi: A spárga számomra egy-másfél hónap nosztalgiaünnep minden májusban. Főleg a németeknél, de az osztrákoknál is, hatalmas kultúrája van az ekkor termő spárgának (és epernek – kéz a kézben járnak).
    Mindenhol azt vadásztam, hol lehet spárgát venni, és az ilyen utcára, bódéba kitett, becsületkasszás spárga viszonylag jellemző látvány ekkortájt. Meglepő volt hallani, hogy a Salzburg maratonon ennek egy másik magyar is hangot ad.

A hozzászólások jelenleg nem engedélyezettek ezen a részen.